Sütött a nap, a megmaradt a hófoltok, vakítóan verték vissza a fényt. Mára a kockás kiskabátomat választottam. Ablak mellé ültem, részemről indulhattunk.
Zalakarosról indultuk. Karácsony első napján senki nem járt az utakon, kicsit korán érkeztünk Kápolnáspusztára a bivalyrezervátumba. Főnök a telep vezetőjével nyitásig mindent kitárgyalt a lovakról. Mintha más nem is létezne a világon.
Sarokban a plédre telepedtem melegedni, mikor is az irodába bevágtatott egy vidám kölyök puli. Fekete bundával, ragyogó fekete gomb szemekkel. Morzsa névre hallgatott. Elmesélte, volt egy társa, aki világos barna szőrmével büszkélkedhetett, neki Zsemle volt a neve, de őt elrabolták. Zsemlemorzsából így csak a Morzsa maradt.
Vidáman mórikálta magát, játékra csábítva, majd a bivalyrezervátum bejárásakor hozzánk szegődött idegenvezetönek. Hatalmas területen fekszik a rezervátum, a bivalyokon kívül más állatoknak is akad hely. Kennelbe zárt két óriási komondor mellett elhaladva kezdődött a túra. Ők az éjszakai "idegenvezetők", az ő vezetésük más módszerű.
Morzsa először a szürkemarha csordához mutatta az utat, ahol az egyik borjú elnyerte a tetszésemet. Nem sokáig barátkozhattunk, mert a kedves mama menteni akarván egyszem szülöttjét, gyorsuló léptekkel közeledett felénk. Hátrébb húzódtam és ő is az utolsó pillanatban elkanyarodott. Nem mintha a kerítést át tudta volna szakítani, de hát jobb a békesség.
A bivalyok nem voltak hajlandók közel jönni, bambán bámultak. Hiába ugattam, csak egy enyhe fejbiccentés volt a reakció. Morzsa nem értette, mi bajom a bivalyokkal, de segített, odaállt mellém és ő is kiengedte a hangját. Semmi. Ettek, kérődztek, dagonyáztak, a fülüket mozgatták. Jó nagy állatok, kiváncsi lettem volna, hogy miképpen tudja egy Morzsa fajta terelni őket, mikor én már az előzőleg megismert szürkemarha mamától "marhára" berezeltem. ( Milyen vicces vagyok! )
Őket elnézegetve eszembe jutott, régen ettem vadast.
Az állatsimogató mindenkinek a kedvence lett. Beléptünk és az összes kecske, szamár, ló körénk gyűlt. Fél perc múlva, ahány zseb volt a kabátokon, mindegyikben legalább egy állatorr turkált. A zacskózörgésre élénken reagáltak, Főnök köré sereglettek, tülekedve dugták fejüket a rágcsi közelébe. Gyorsan elfogyott a nasi, de ezt az ők nem hitték el. Elindult a Főnök hajsza. Mint egy kőrmenet, úgy kísérték sűrű tömött sorban. A lányok a kerítés túloldaláról vihogtak és drukkoltak, hogy a Főnök kijusson a kapun.
Morzsával unatkoztunk, míg az etetés zajlott, járőröztünk egyet a dombtetőn.
Távolabb találtunk egy denevértanyát. Mindegyik a téli álmát aludta, békén hagytuk őket.
Visszakanyarodtunk, hosszú egyenes sétaút következett, ahol gyorsulási versenyt rendeztünk. Morzsa simán leelőzött. Útközben megugattunk egy bánatos baglyot, aki réveteg tekintettel bámult a semmibe. Talán a karácsonyi rumpuncs ütötte ki.
A múzeum kőr alakú, cikkekre vágott, mindegyikben más ősi szakma bemutatója, érdekes illatokkal. Középen a tárló zárható ajtókkal. Főnök kinyitotta az egyiket és odahívott. A bitang életbe! Előttem egy igazi róka! Őrületes ugatásba kezdtem, de a mocsok nem mozdult! Morzsa mellém ugrott, benézett, aztán odasétált. Valamit tudhatott, mert a róka se el nem ugrott, se nem közelített hozzá. Támadásra és menekülésre is felkészülve odamerészkedtem, iszonyú büdös róka volt. Nem is csoda, hogy már mozdulatlan. Nem bántottam, hagytam a helyén büdösödni.
Főnök lefotózta Morzsát, ezt a képet el is küldte a rezervátumnak. Túránk végére értünk, Morzsa elkísért az autóig. Pár kedves farokcsóválással elköszöntünk egymástól és már szaladt is vissza az új látogatókat kísérni a pénztárhoz.
A nap delelőre fordult, elindultunk új csodák után kutatni.
http://www.facebook.com/totovalazuton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése